Hancsi78 - Groundhopper & Collector

A 2014 előtt szerzett debreceni sálaim maradéka kerül most fel az oldalra, főleg az elmúlt 2 évtized meghatározó helyi csoportjainak nyakbavalóival. A sálak többségét a csoportok tagjaitól kaptam ajándékba, hogy megmaradjanak az utókor számára és én büszkén vettem át ezen darabokat megőrzésre. A Force Field sálaim elég hiányosak, hiszen ezen három darabon kívül a csoport még 4-5 fajtával biztos hogy rendelkezik, de így is örülhetek, hiszen az első darab nem mindennapi kincsnek számít egy sálgyűjtő kollekciójában. A Boysos fiúk a megalakulásuk után egyből le is köttettek egy  kelléket maguknak és gondoltak rám is, így köszönet nekik az "ajándékért". Szintén így tettek a Sziporkák is, a sálaik legyártásakor számítottak rám, így mondhatni frissiben megkaptam a "rózsaszín" ereklyéket. Az NSH és BF selyem sáljai egyszerre lettek legyártva és én mind a két csoporttól kaptam egyet-egyet, még a kétezres évek elején. A Lázadó Ifjúságról csak annyit tudtam, hogy léteznek, de ...

Valamikor a nyolcvanas évek elején mentem ki elsőnek a Hódos Imre Városi Sportcsarnokba, de akkor még sok mindent nem tudtam a létesítmény "igazi" funkciójáról. Viszont nagyon izgatott voltam, mert a 100 Folk Celsius adott Karácsonyi Nagykoncertet a falak között és én már alig vártam, hogy velük és több ezer "rajongóval" együtt énekeljem a "Paff a bűvös sárkányt". Aztán a nagy izgalomból mérhetetlen csalódottság lett, mert a nagy havazás miatt a turnébusz nem ért le Debrecenbe, így az előadás elmaradt én meg a könnyeimmel küszködtem. Akkor még nem tudtam, hogy erre még párszor sor kerül e falak között az elkövetkezendő években, igaz már nem a bánat, hanem az öröm lesz az a hatás ami kiváltja belőlem az érzelmi megnyilvánulás eme fokozatát. A kilencvenes évek elején mindig elképedve figyeltem a DVSC Symphonia menetelését a nemzetközi kupákban, de akkor még a TV előtt, mert a mersz még nem vitt rá, hogy kimenjek a katlanba. Egészen 95-ig vártam a dologgal. A...

A Magvassy Mihály Sportcsarnokba még a kilencvenes évek derekén látogattam el először, mondhatni az első sportcsarnokok között volt ahol vizitáltam a női kézilabda csapatommal. A győri női "handball" szinte együtt emelkedett fel a debrecenivel, de amíg mi a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején voltunk a csúcson, ők napjainkban halmoznak dicsőséget-dicsőségre, nem csak Győrnek, hanem az egész országnak. Amikor az első vizitemet megejtettem a Rába-partjára, akkor fej-fej mellett küzdöttünk a bajnokságban és a kupában, így sose lehetett tudni ki fog éppen győztesen kikerülni a csatákból. Igaz ezen hatalmas küzdelmek mindig azt eredményezték, hogy vagy a Dunaferr vagy a Ferencváros állt fel a dobogó legfelső fokára, mi meg a 2., 3., 4. helyen osztoztunk a győri lányokkal. A csarnok abban az időben teljesen megfelelt az ETO csapatának és szurkolóinak, hiszen a rangadókon rendre elnyelt 2.000 embert, míg a kisebb meccseken csak ennek töredéke árválkodott a lelátón. Mi...

Még 2010-ben jártam Párizsban egy hosszabb hétvége keretében és a turisztikailag kötelező látványosságok mellett jutott idő a fontosabb labdarúgó stadionok megtekintésére is. A Stade de France mellett a Parc des Princes szerepelt még a programban és ez utóbbinál a Stade Jean Bouin romjait is megtekinthettem, ugyanis ekkor már a földel volt egyenlő a régi létesítmény. Elkezdték ugyanis egy új, futurisztikus stadion építését, amit ekkor még csak a kihelyezett plakátokon csodálhattam meg, de egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Egyszerűen túl modern volt, túl sok volt és szerintem egyáltalán nem illet bele a környezetbe, de persze ez csak egy magamfajta maradi stadionimádó véleménye. Azóta már fel is építették a "csodát" és a helyi rögbiseknek szolgál otthonául, így ha legközelebb arra járok és újra meg akarom tekinteni a PSG hazai pályáját, szentelek egy kis figyelmet az Új Stade Jean Bouin lelátóinak is. hancsi78

Debrecen ősi riválisának stadionjába csak a kilencvenes évek végén jutottam el elsőnek, lévén addig a Szpari az alacsonyabb osztályban vitézkedett, így nem volt okom a szomszédba utazni. Persze előtte már láttam a piros-kék csapatot és szurkolóit hiszen Hajdúszoboszlóra nem egyszer kimentünk a haverokkal megnézni magunknak a tirpák különítményt. Akkor még csak elmondásokból hallottam, hogy milyenek is voltak a nagy keleti rangadók a hetvenes évek végén az NBII-ben. Több tízezer ember mindkét oldalon, hatalmas hangulat, éles meccsek, gyakori összecsapások a lelátón és az utcán. Nekünk ebből már nem sok jutott a kilencvenes években, így egészen 1998-ig kellett várni, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk ezt a varázst. Szerencsére megtapasztaltuk, így innentől, ha nem is minden évben, de legalább pár éven keresztül vagy éppen pár év kihagyás után, de felkapaszkodtak a szomszédok a legjobbak közé. Ha ez nem volt meg akkor Fortunának köszönhetően a Magyar Kupában akadtunk össze, így szerencsére...

Maidenhead városából már kitárgyaltam a helyi labdarúgó és krikett klubokat, sőt a bowling és atlétikai pályák is bemutatásra kerültek, de a rögbisek még elkerülték a blogot. Ezen hiány pótlására most bemutatásra kerül a Braywick Park, amely a helyi Maidenhead RFC otthona. 2012-ben egy alaposabb tanulmányút keretében térképeztem fel a létesítményt, amely egy nagyobb sportkomplexum részeként áll az autópálya felé vezető kivezető út mellett. Sajnos a pályára bejutnom nem sikerült, de ennek ellenére sikeresen körbe tudtam menni a kerítés mentén, így a lyukas foltokat kihasználva egész jó felvételeket sikerült készítenem a játéktérről és a kicsiny tribünről. Ezen kis szektor teljesen elnyerte a tetszésemet, hiszen a helyi kapacitásnak teljesen megfelelt és a rendezett környezettel együtt, egyben nívóssá is varázsolta a kis szentélyt. A megfelelő képek elkészítése után sétálgattam még a környéken, hiszen nem ez volt az egyetlen stadion a "sportparkban". hancsi78

Dunaújvárosban megfordultam párszor a "szurkolói" karrierem során, így a Dunaferr Sportcsarnok is sokszor az utamba esett. Elsőnek még a kilencvenes évek végén jutottam el a csajok meccsére, amit aztán  még több utazás követett a kohászvárosba. A női kézilabdás lányaink mióta az eszemet tudom egy osztályban szerepelnek, így nem volt nehéz egymásra találni a két piros-fehér tábornak, mely kapcsolat hol szorosabb, hol lazább volt, de ellenséges soha. Ennek függvényében többnyire sörözni, jókat enni, beszélgetni érkeztünk a Dunántúlra, melyet nem utolsó sorban egy-egy meccs fűszerezett meg. Maga a csarnok számomra csak azért furcsa, mert a sikereiről híres helyi "csarnok csapatok" nagyobb lelátókat is meg tudtak volna tölteni szurkolókkal, de ennek ellenére nem épült másik létesítmény. Ez számomra meglepő volt, mert ha nem a kézisek, akkor a röplabdázók muzsikáltak jól, így sokszor a nemzet "sportvárosát" tisztelhettük a településen a "dunaferrek" ...

Ultras Debrecen Sportegyesület Budapesten, 1997 -ben alakult meg az Ultras Debrecen Sportegyesület Szanyi Sanyi vezérletével , mint DVSC Ultras SE kispályás labdarúgó csapat. Az egyesület a sportolni vágyó, Budapesten élő Lokistákat, Debrecenieket próbálta egy csapatba gyűjteni és így, különböző szervezett tornákon részt venni. Ez sikerült is, és évekig ez a csapat képviselte a debreceni szurkolókat a kispályás rendezvényeken,  az akkoriban szervezett nyári szurkolói gálákon, melyet a 3. Félidő rendezett több ízben, nagy sikerrel. Volt, hogy két csapattal is indult az "ultrasz"  és olykor egy-egy komolyabb eredmény is becsúszott.  Kép: Ifj. Szanyi Sándor 1997 DVSC Ultras SE, 3. Félidő Kispályás Labdarúgó Kupa, 3. hely:   Felső sor: Paragh Norbert, Pesti György,  Madár Attila, Madár László, Pikó Péter Alsó sor: Lővei András, Szanyi Sándor, Szász Zsolt, Bárány Tamás Az igazi változásra 1999 nyarán került sor, amikor is a UDSE tagtoborzót h...

Vácra még a kilencvenes évek végén szerveztük az első túránkat, amikor feljutottak a Dunakanyar kézilabdázói a legjobbak közé. Mi vonatra pattantunk és már mentünk is Városi Sportcsarnokba és igen hangulatos kis viziteket csaptunk arrafelé. Abban az időben jóban voltunk a hazai ultrákkal és igaz szoros barátság soha nem volt a két fél között, ha ott voltunk kijöttek páran és söröztünk meccs kezdésig és olykor még egy kisebb tábort is alkottak a labdarúgó meccsen tevékenykedő piros-kék szurkolók. Sajnos hiába mentem a korai években szinte minden évben Vácra, ezen időszakokat nem őrzik jegyek, mert sokszor olyan kevesen voltunk, hogy a klub "megvendégelt" minket,  ami egyet jelentett az ingyenes és egyben jegynélküli bebocsájtással. Aztán az idők változtak, mi távol kerültünk a hazai szurkolóktól és a kézimeccsen kialakult hazai maggal már nem kerestük a kontaktust, sem így, sem úgy. Utazni viszont egyre többen utaztunk, így megszűnt a jegynélküliség, így a kollekcióm ezen rés...

Az olasz sálaim utolsó előtti adagja kerül most fel a blogra, ahol két népszerű és általam is kedvel labdarúgó csapat mellett a Szöszitől ezer éve kapott Hatria Basket Atri is bemutatásra kerül, ami amolyan kísérő darab volt a sokkal nagyobb becsben tartott Ultras DSI nyakbavaló mellett. A bemutatás persze erős túlzás, hiszen sokat nem fogok írni egyikről sem, legyen csak annyi elég, most kerülnek fel a képcsarnokba, így a hivatalos bemutatkozásuk ezen napra esik. A Napoli sálak főleg Csótány barátom olasz vizitjéről vannak, míg a Torino sarkot félig Komcsinak, félig meg Dodonak köszönhetem. Mondhatni ezen sálak mindegyike ajándék volt a gyűjteményem számára, így nem csoda, ha mindegyik különleges helyet foglal el a kollekciómban. hancsi78