Magyar sálak 5x2

Az új magyar sálaimról az utóbbi 2-3 esztendőben elég kevés megosztást csináltam és ezt a hiányt próbálom most pótolni, újabb tíz ereklyével.  A Diósgyőri VTK csapata és szurkolói több darabbal is megleptek, amelyek többsége a régi baráti nexusnak köszönhető, de azért a jelenlegi semleges viszony alatt is csak csordogálnak hozzám a piros-fehér kellékek. Sopronnal is majdnem ez a helyzet, a baráti szálaknak köszönhetően került hozzám pár helyi nyakbavaló. Szegeddel kapcsolatban is hasonló a szitu, igaz komoly baráti szálakat soha nem ápolt a két társaság, de mindig is volt egy komolyabb, személyes kapcsolatokra alapozott közelség a két város táborai között. Nem csoda, ha így nekem is jutott valami a szegedi csapatoktól. A Videotonnal ugyanaz a helyzet, mint a Diósgyőrrel, azzal a különbséggel, hogy a piros-kékekkel ismét baráti a nexus, így valószínűleg sikerül majd újabb Vidista ereklyékre szert tennem, ezen két sálon kívül is. A pécsi szurkolókkal nagyon, de nagyon régen volt baráti a kapcsolat, de az akkori viszonyt, csak pár régi matricával őrzöm, a mostani két PMFC sál teljesen más úton került a kollekciómba.

hancsi78

Sóstói Stadion - Székesfehérvár

Debrecen és Miskolc után talán Fehérvár volt az a hely, az a város, az a stadion, ahol a legtöbbet megfordultam a "foci" kapcsán, ami természetesen a két szurkolótábor baráti nexusának volt köszönhető. A jó kapcsolatból adódóan a Sóstói Stadionban nem csak a vendégszektorban fordultam meg egy-egy meccs kapcsán, hanem a hazaiak törzshelyén is, lévén ha volt idő, pénz, lehetőség akkor mentem, mentünk egy kicsit segíteni a Vidista cimboráknak. Én mindig szívesen mentem, hiszen volt mindig miről beszélgetni, volt mit inni és még meccs is akadt, de ha csak nézelődni volt kedve az embernek a város és a környék erre is kiválóan alkalmas volt. A kilencvenes évek közepén vizitáltam elsőnek Fehérváron és akkor még egy nagy betonteknőnek számított a stadion, mely méretével már akkor lenyűgöző volt, lévén akkor már Debrecenben nem akadt valamire való stadion, így minden ami betonból volt, nekem már komoly stadionnak számított. Később ide is elért a stadion rekonstrukciós program és ennek keretében szép sorba leszékezésre kerültek a lelátók, amelyek így még szebbek lettek, lévén a vendégszektor kivételével minden piros-kékben pompázott. Persze minderre csak szakaszosan került sor, így volt olyan időszak amikor a félig leszékezett lelátók között pár szektorban még a beton volt. Napjainkban már szépen, szebben fest a Sóstói létesítmény, de azért még lenne mit felújítani, rendbe tenni a környéken, kérdés minderre mikor kerülhet majd sor. 

hancsi78

Jegyek - Cornexi Fehérvár

A Köfém Kézilabda Club még a kilencvenes évek közepén jutott fel az NBI-be és azóta minden évben találkozunk a közben Cerbona, Cormexi, Alcoa majd Fehérvár KC néven szereplő csapattal. Idegenbe sokáig nem jutottunk el mert egyszerűen nem úgy jöttek össze a dolgok, így az első jegyem is csak a kétezres évek elejéről származik. Se kezdeti, se későbbi lendületről nem beszélhetünk a Köfém Sportcsarnok vizitjekor, hiszen az elmúlt szűk két évtizedben alig 6 jegy van birtokomban ami persze nem rossz, de ahhoz képest, hogy játszottunk ott vagy 15-20 alakalommal nem jelentős. Itt tart most ez a kollekció és remélhetőleg hoz még 1-2 papírfecnit az elkövetkezendő időszak is. 

hancsi78

Utolsó magyar darabok

Elérkezett ez az idő is! Ezzel a 10 sállal végre felkerül a blogra az összes magyar sál amivel jelenleg rendelkezem. Kivéve természetesen a debrecenieket és azt a pár darabot ami nemrég került hozzám, de ez a nagy számok törvénye alapján már elenyésző. A lényeg, hogy az elmúlt több mint 10 év alatt "felgyülemlett" magyar sálaim most már a nagyvilág számára megosztásra kerültek a maga egyszerűségében és pompájában.

Az utolsó 10 sál, három magyar várost és négy csapatot "tartalmaz". Székesfehérvárról a Cornexi (kézilabda) és a Videoton (labdarúgás) is képviselve vagyon 1-3 arányban, 4 kicsit régebbi darabbal. A sálak mindegyike "barátilag" került hozzám vagy csereként vagy csak a jó kapcsolatunk idején egyszerűen a nyakamba akasztotta valamelyik Vidista cimbora. A lényeg, hogy most már az enyémek. Ékesítik a gyűjteményt és a piros-kék szurkolókhoz fűződő baráti szálak miatt különleges helyen szerepelnek a kollekcióban. A budapesti piros-kékhez már nem fűz ilyen közeli szál, így ők már nem osztogatták olyan bőszen a nyakbavalókat, ezért ha akartam Vasas sálat, azt el kellett "venni". Van is így két darabom, habár a "vételnél" nem voltam "aktív" , de "passzív" felhasználóvá mégis csak én váltam. Zalaegerszegről még a kétezres évek elején került hozzám egy sál, egy cseredarab volt, de nem én, hanem Zé cimborám bonyolította nekem le az üzletet és lettem büszke tulajdonosa egy Zalaegerszegi TE sálnak. A másik három kötött már újkori darab, az egyik a kilencven éves centenáriumra készült, míg a másik kettő az egymás ellen vívott kupadöntőre. Mivel itt is-ott is készült egy-egy változat, ezeket természetesen oda-vissza alapon elcseréltük Fehér Tamás (Kecsege) barátommal. Így teljes és végleges a magyar gyűjtemény eddig, mert mint azt már jeleztem, újabb darabok pihennek a szekrényben fotózásra és feltöltésre várva.

hancsi78

Magyar Sportcsarnokok II.

A kilencvenes években és a kétezres évek elején több honi sportcsarnokban megfordultam, melyek egyértelmű célja a DVSC női kézilabda csapatának támogatása volt. Sok időt és energiát viszont nem fordítottam ezen épületek lefotózására és feltérképezésére. Nem éreztem úgy, hogy én egyszer nagy "sportlétesítmény látogató" leszek. Ez később megváltozott, így visszaemlékezve most jönnek azok a csarnokok ahol megfordultam "pályafutásom" alatt.

Túrkeve - Városi Sportcsarnok:

A Túrkevei VSE női kézilabda csapata a kétezres éveke elején egy esztendeig élvezte a magyar élvonal előnyeit és hátrányait. Én ekkor jutottam el a Városi Sportcsarnokba két kisbusznyi társammal egyetemben. A meccs nem hagyott mély nyomokat bennem, hiszen simán nyertünk. A csarnok se nyújtott sok újdonságot az egyoldalas és pársoros lelátójával. Viszont a hazai szurkolók "Elrepült a sirály, Túrkeve a király!" rigmusa mosolyt csalt az arcomra. A sors úgy hozta, hogy a következő évben még összefutottunk a Magyar Kupa sorozatban is a túrkeveiekkel, de azóta nem írunk közös történelmet a helyi kézilabdázókkal.

Székesfehérvár - ARÉV Sportcsarnok:

A kilencvenes évek közepén aktívan támogattunk minden labdás sportot Debrecenben és ezalól a férfi kosárlabda csapat sem volt kivétel. Előbb a DSI-nek, majd a Tegáz DKK-nak, végül a PannonPipe DAKK-nak szurkoltunk. Igaz, ez "három az egyben" variáció volt, úgymond csak a csapat neve változott évenként, de a tartalom ugyanaz volt mögötte. Főleg hazai környezetben szurkoltunk a srácoknak, de ha tehettük idegenbe is elkísértük őket. Ennek köszönhetően jutottam el a székesfehérvári ARÉV Sportcsarnokba a kilencvenes évek végén és mindjárt a másfél hét alatt kétszer. A meccsekből semmire nem emlékszem, míg a csarnokról és az egész túráról is csak homályos emlékeim vannak. Ez azért lehetett így,  mert nagy jelentőséget nem tanúsítottam sohasem a kosárlabda irányába és akkor még a fotózás sem igen volt az én asztalom, viszont a jó társaságak köszönhetően az italozást enyhén túlzásba vittük mint a két túrán. A "basketballt" azóta se szerettem meg, a csarnokok fotózása viszont felkerült a "hobbijaim" közé!

Miskolc - Hermann Otto Gimnázium Sportcsarnok:

Miskolcon a kilencvenes években a Honvéd Kórház kézilabda csapata szerepelt pár évig az NBI-ben. Mivel én akkor már aktív meccsre járó ember voltam természetesen elutaztam a lányokkal pár "avasi" túrára. Az első sportcsarnok a Hermann Otto Gimnáziumban volt, ami inkább egy tornateremre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy körben a karzaton ki volt alakítva egy pár soros lelátó rész. A pálya jó mélyen volt, így a lelátóról, ha minden momentumot látni akartam, akkor néha nem ártott behajolni a pályára. A kapacitással azért nem volt gond. Pont elég volt a helyi csapatnak. A női kézilabda nem volt az a versenysport, amit a miskolci szurkolók nagy tömegben támogattak abban az időben és később sem.

Miskolc - Városi Sportcsarnok:

A következő miskolci túrám már nem az iskolai "tornaterembe" vezetett, hanem a Városi Sportcsarnokba, hiszen a Miskolci KC most itt fogadta a DVSC-t. Ez már egy igazi sportcsarnok volt, tekintélyes méretével, szép lelátóival. Egy baj volt csak vele, a komolyabb szurkolói támogatás híján elveszett benne az a pár száz ember akik kíváncsiak voltak a kézilabdázók játékára, beleértve a mi 10 fős debreceni különítményünket is. Azóta már felújították és átnevezték a helyiek fedett "büszkeségét", de a meggyengült miskolci kézilabda miatt nem volt ami arra ösztökéljen, hogy elmenjek Miskolcra és újra felfedezzem magamnak a "Generali Arénát"!

hancsi78