Kisgyerekként volt egy álmom: eljutni a világ minden országába. Ezt az inspirációt a nemzeti zászlók színkavalkádja adta, ami egykoron a földrajz atlasz közepén volt megtalálható. Képes voltam órákat a kontinensek, országok, zászlók tanulmányozásával tölteni. A szigetországok különösen lekötötték a figyelmemet, főleg az olyan egyedüli adottságokkal rendelkezők, mint Cape Verde, vagy magyarosan a Zöld Foki Szigetek. Ahogy cseperedtem, sajnos be kellett látnom, hogy gyerekkori vágyaimból nagyon sokat fel kell hogy adjak, mert egyszerű magyar gyerekként, nagyon kevés esélyem volt olyan helyekre eljutni amit egykor az atlaszban felfedeztem. Lentebb is adtam, és már annak is örültem, hogy huszonévesen kijutottam Bécsújhelyre, a DVSC kézilabdás lányainak nemzetközi fellépésére. Innentől ahová tudtam a csapattal utaztam, így a külföldi kirándulások oda szóltak ahol a srácok, vagy a lányok játszottak. Persze a munka, pénz, szabadidő így is sokszor megkötötte a kezem, de ahová lehetett mentem, így az olyan egzotikus álmok, mint Ciprus, Kanári Szigetek, vagy csak szimplán eljutni Londonba, Párizsba feláldozásra kerültek a donyecki, bordeauxi, leverkuseni túrák oltárán. Az élet persze nagy tanítómester és én is elindultam a magam világ körüli útjára 2007-ben. 28 év után elhagytam Magyarországot, hogy Angliában éljem tovább az életem. Ezzel a pár éve még vágyálomnak tűnő London, Párizs, később Ciprus és a Kanári Szigetek is kipipálásra kerültek a listámról, de nem jutottam el olyan kevésbé egzotikus helyekre mint Korce, Borisov, Boras, Podgorica ahol a szeretett Lokista lányaim és fiaim megfordultak. Aztán egy stabilabb élettel a hátam mögött, már össze tudtam kötni a kellemest a hasznossal, így a csapatomat is el tudtam ide-oda kísérni és a gyerekkori vágyálmok közül is kipipálásra került 1-2. Az egyik ilyenre idén márciusban került sor, amikor párommal úgy határoztunk, hogy kissé hosszúra nyúlt udvarlási, jegyben járási szakasz után, összeházasodunk és a nászutunkat a Zöld Foki Köztársaság, Boa Vista nevezetű szigetén fogjuk eltölteni. A szigetet a csend, nyugalom és paradicsomi környezet miatt választottuk, de amint biztossá vált hogy megyünk, már néztem is, hogy milyen a labdarúgó élet a szigeten. Azzal voltam csak tisztában, hogy a válogatottjuk nem játszik rosszul és az elmúlt években rendre ott vannak az Afrika Kupán, igaz komolyabb eredményeket még nem értek el. A szigetet gyorsan átnézve megállapíthattam, hogy egy komolyabb létesítmény van a fővárosában, Sal Reiben. A fő cél tehát a főváros volt és a sziget legnagyobb és egyben egyetlen stadionja, természetesen mindez csak a nászutas kötelezettségek árnyékában. A hely amúgy gyönyörű volt, szinte érintetlen, alig pár hotel volt még csak a fehér homokos tengerpartokon, volt olyan szakasz, ami 18 mérföld hosszú, és bizony megesett, hogy csak ketten sétálgattunk ezen a parton. A paradicsomi környezet ellenére a víz csak jó úszóknak és a szörfözőknek nyújt maradéktalan kikapcsolódást az erős szál miatt, a magamfajta "nyeletlen fejszéknek" nem ajánlott, max csak belemártani a lábfejünket. Ráadásul őszinte megrökönyödésemre a félméteres cápák a partig jönnek, és mindezt a saját szememmel is láthattam. Na, de térjünk vissza a stadionhoz, hiszen a bejegyzés mégis csak a pályákról szól és nem nyaralási tanácsadóként funkcionál. A pihenésünk 4. napján határoztuk el, hogy a tengerparton besétálunk a nem messze lévő Sal Rei városába, és onnan taxival kimegyünk a stadionhoz, majd felfedezünk még ezt-azt. Miután sikerült két sálat és egy zászlót is beszereznem a helyi butikokban, kerestünk egy jóvágású taxist és megkértük vigyen minket ki a pályáig. Mamba igazi helyi, fekete gyerek volt, de kapásból kedves és segítőkész. Persze kicsit furcsállotta, hogy miért pont az Estadio Municipal Arsénio Ramos névre keresztelt labdarúgó stadion az elsődleges cél, de nem nagyon kérdezősködött, már vitt is minket, és közben tört angol, francia, portugál keveréknyelven mesélt a szigetről. Mivel látta, hogy engem a labdarúgás köt le, ezért az volt a fő téma. Elmondta, hogy ez az elsődleges sport a szigeten, azaz a legnépszerűbb és mindenki él, hal a fociért. A legjobb csapatok sajnos nem náluk vannak az országban, de a szigetnek külön bajnoksága van, 6-8 gárdával. Igaz a meccseket csak az említett pályán tudják megrendezni, így a bajnokság idején a szombat-vasárnap elég zsúfolt Sal Reiben. Pár perc kocsikázás után már ott is álltunk a kívánt létesítmény előtt, ahol épp halászok teregették a hatalmas hálóikat a parkolóként funkcionáló betonplaccra. A stadion tipikus afrikai létesítménynek tűnt, már mint az alapján, amennyit eddig fotókról láttam. A pálmafák árnyékában állt, a város legveszélyesebb részén, ahol a szegényebb afrikai országokból menekülők állították fel sátortáboraikat. A tribün alatt pihent is 15-20 fiatal naplopó, de csak figyeltek, hogy mit csinálok kezemben egy kis fényképezőgéppel. Mamba segítségével a pályára is bejutottam, ahol épp pár fiatalak vezényeltek tréninget a műfüves centerpályán. Ahhoz képest, hogy a stadion nemrég adták át, eléggé le volt már gatyásodva, de ez lehet csak az állandóan tűző nap fakító hatásának volt köszönhető. A lényeg, hogy bejutottam és készíthettem pár felvételt, majd teljes megelégedettséggel ültem vissza a kocsiba és mentünk felfedezni a szigetet. Mivel Mamba tudtára adtam, hogy engem nem csak az ilyen nagy létesítmények érdekelnek, hanem a kisebb focipályák is, mondta, hogy elvisz még ide-oda menetvonalon, de azok a pályák nem zöldek, hanem szürkék. Mondtam nem gond, én csak örülök az effajta idegenvezetésnek. A főváros elhagyása után a sziget repülőtere mellett lévő Rabil városába érkeztünk, ami szó szerint egy porfészek, de meglátva a település közepén kialakított homokos labdarúgó pályát, mindjárt vidámabb lettem. Ráadásul az elhagyatottnak tűnő házak és kiégett kocsik között, a szürke pálya egy pár soros beton lelátóval is rendelkezett az egyik kapu mögött. Hogy az élmény még teljesebb legyen, Mamba elvitt minket a pár sarokra lévő Sport Club Africa Show nevezetű csapat klubházához, akikhez igazából ez a pálya tartozott. A fekete-fehérek egyébként itt csak edzenek, és a felkészülési meccseiket játsszák, a bajnoki találkozókra a már említett fővárosi stadionban kerül sor. Az újabb meglepetés a város peremén ért, amikor kiderült, hogy Rabil dupla annyi pályával rendelkezik, mint a főváros. Szám szerint kettővel, ugyanis a reptér kifutójának végén volt egy újabb homokos játéktér, ahol a helyi csapat mellett az amatőrök is rúgják a bőrt, grundfoci jelleggel. Innentől a sziget természetes látványosságai kerültek napirendre. A legmagasabb pont, pár zarándok hely és szebbnél-szebb tengerpartok. Visszafelé Mamba javaslatára letértünk a főútról, és egy kisebb falú érintésével tértünk vissza a szállásra. Ez a falu a Povoacao Velha névre hallgat és szerencsémre rendelkezik egy homokos focipályával. A sziget egyik legrendezettebb településén a labdarúgó játéktér sajnos, hasonlóan rossz környezetben feküdt mint az eddigiek, de ez adta meg ezen zöldfoki pályák varázsát. Mint kiderül a település rendezettsége pár nyugat európai migránsnak köszönhető, akik a nyugalmas élet mellett, egy kis tőkeinjekciót is adtak a falunak, így az most a sziget egyik legszebb települése. A félkörút után, kissé fáradtan tértünk vissza a szállásra, de az első afrikai stadion körutam kitörölhetetlen emlék marad számomra.
Sal Rei - Estadio Municipal Arsénio Ramos:
Rabil - Central Football Ground:
Rabil - Airport Football Ground:
Povoacao Velha - Football Ground:
hancsi78
