Honvédségi élmények - Kalocsa, Cegléd

Anno a magyar fiúk nagykorúvá válása után számíthattak arra, hogy előbb-utóbb megérkezik a honvédségi behívó és lehet egy évet a seregnek szentelni az életből. Az iskoláim elvégzése után én nem teketóriáztam sokat, kértem hogy vigyenek el, mert úgy voltam vele jobb ezen mihamarább túlesni. A kiképzésemre Kalocsán került sor, így ott ismerkedhettem meg az egyenruha nyújtotta előnyökkel és hátrányokkal. Az erőltetett kiképzés, a rend, a fegyelem fenntartása mind új volt nekem, de a magam perverz módján élveztem a dolgot. A sportolásra csak minimális idő jutott, már mint hobbi szinten, mert a menetgyakorlatok teljes felszerelésben, hóban és lyukas bakancsban, vagy a reggeli fegyveres futás, átmozgató "kardióedzés" azért nem maradhatott el. A laktanya területén lévő labdarúgó pályát ekkor már nem használták "hivatásszerű" sportra. Se csapat, se klub, így főleg a századok "rovancsolása" történt a gyepen, illetve kedvenc időtöltésem a gázálarcban való futás, amit Paks közelsége miatt elég sokat elrendeltek a parancsnokaink. Nem mintha a vegyvédelmi felszerelésünk bármit is felfogott volna, ha az Atomváros el kívánt volna "szállni".  Így telt az a pár hónap, ami alatt megpróbáltak bakát és igazi honvédőt faragni belőlem. A pályát láttam, érintettem, így itt él emléke a fejemben, mert sajnos távozásom után nem sokkal lakatot tettek az egész területre és csak a jó ég tudja mi lehet most a területtel.

Kalocsáról Ceglédre kerültem és az alapismeretekkel felvértezve tapasztaltabb, de még mindig kopasz honvéd voltam. Magas vékony gyerekként a díszelgők hamar szemet vetettek rám, de nem volt az én asztalom a vigyázzállás és a parolázás, így egyből igent mondtam a postás - távírász század invitáló szavára, így innentől hat hónapon keresztül én lettem a 3. Gépesített Hadosztály egyik hírhozója.  A másik Szűcs Sanyi barátom volt, akivel sajnos leszerelésünk után megszakadt a kapcsolatom. Együtt hordtuk a leveleket, vittük a sürgönyt, a táviratot, na meg az "Azonnali Tényközlő Jelentést". A szakmába egy külsős civil és ráadásul hölgy alkalmazott avatott be minket, így Makács Marcsinak köszönhettük a postás szakma alapjait. A mindennapi sportunk meg is volt ezáltal, mert ugye minden gyalog kellett kihordani és nem csak a hadosztálynak, hanem a 3. Kommendáns Zászlóaljnak és a mi századunknak a 66. Puskás Tivadar Híradó Zászlóaljnak. Mi közvetlenül a Területi Hírközpont századába tartoztunk, egy elzárt kis területen tevékenykedtünk alig pár tucat bakával, közvetlen a parancsnokság mögött és a blog szempontjából lényeges labdarúgó pálya mellett. A foci ekkor már teljesen meghalt a katonaságnál, ami nem volt csoda, mert ekkor már a honvédség is haldoklott. A laktanya pályája azért nyírva volt, a futópálya is úgy ahogy megőrizte "gaztalan" állapotát és olykor mi is ki tudtunk menni egy kicsit labdázgatni. Néha nagyon jó meccseket játszottunk, gyakran bakancsban és egyenruhában. Itt rúgtam életem egyetlen ollózós gólját, amivel be is válogattak a helyi csapatba, de pályára soha nem lépett a "ceglédi híradó válogatott". A NATO csatlakozás miatt az elhízott főtisztek izzadását is figyelhettük a gyakorló téren, mert ugye ott már voltak követelmények, így kiálltunk szurkolni nekik a pálya mellé hátha sikerül egy hét alatt 30-40 kilót leadniuk és erőnlétileg összekapni magukat, hogy maradhassanak még egy picit az irodáikban. Aztán ugyanaz következett mint Kalocsán, jött a lakat, bezárták a laktanyát, de én ekkor már a civilek önfeledt életét éltem és nosztalgiával gondoltam vissza a ceglédi hónapokra. Akár csak most.

hancsi78