Idegen tollakkal: Hódmezővásárhely

A déli országrészbe nem sikerült sokszor eljutnom (kivéve Békéscsabát), így Hódmezővásárhely is, amolyan fekete folt számomra. Valahogy mindig rosszul jött ki a lépés, amikor nagy ritkán ott játszott a csapatom. Tizenéves voltam, amikor a család egy szatymazi költözéssel is kacérkodott, de maradtunk Debrecenben, én pedig később gondolkodtam el rajta, ha költözünk, akkor lehet nekem is csak egy fél szezon jut az NBI-ben az elmúlt több mint húsz esztendőben. Mi, akik együtt nőttünk fel a szervezett szurkolással mindig nagy respekttel figyeltük a délen történteket, mert a SZEAC-nak (akkor éppen így hívták a szegedi alakulatot) nem jutott ki a jóból, de az ultráik a magyar elitben tartoztak és kitartásuk, látványaik, létszámuk miatt mindenki elismerően bólogatott. Szinte sose voltak egyedül, mert a vásárhelyi cimborák lepedője mindig ott függött az állásaikon, jobb híján, mert nekik se volt egy acélos csapatuk az NB-ben. Szegeden legalább volt egy jó kézilabda gárda, de a szomszédba még az sem. Ennek ellenére a Blue Front Vásárhely brigádját egy komoly, erős alakulatnak tartotta a magyar mozgalom kifordított bomberjeikben és  "D" kultikus alakjával. Amikor feljutott a kosárcsapatuk, mi már hanyagoltuk a megjelenést a kosárlabda meccseken, így nem találkoztunk, de a szolnoki olajosokkal mind a két brigád jó kis ökölcsatát vívott. Aztán 1999 októberében közelebbről is megismerkedtünk. A Szeged LC épp a már említett fél szezonját töltötte a legjobbak között, mi pedig egységes vörös zászlóinkkal vonultunk délre. Ez felbőszíthette a hazaiakat és a velük tobzódó vásárhelyi brigádot, mert hazafelé ránk rohantak és bizony nem barátilag integettünk egymásnak. A foci hamar elhalálozott arrafelé, így esélyem se volt újra lejutni a szegedi, vagy vásárhelyi stadionokba, viszont a HNKC női kézisei feljutottak az NBI-be, így új sztori kezdődött a "helyi" brigáddal. Első körben senki nem tudta mi lesz, vártuk őket Debrecenbe és be is toppantak egy nagybusszal szép narancssárgába öltözve. Viszont az újabb hajbakapás helyett a megboldogul Szikla sörözőben kötöttünk ki sok itallal és tartalmas beszélgetéssel zárva a napot. Innen kezdett el szövögetni a baráti szál, amiből később egy külön vásárhelyi szekció született a DVSC támogatására. Megannyi közös meccs, túra és focitorna szerepelt innentől a programban, a felek pedig elválaszthatatlanok lettek és mindennapi kapcsolatba kerültek. A Hódmezővásárhelyi Városi Stadion képeit ennek az ismeretségnek, pontosabban Szabó Lacinak (művésznevén Csirke) köszönhetem, aki érzékelve, hogy nincs egy képem se a blogon a szeretett városának stadionjáról, küldött nekem párat a Pécs elleni NBIII-as bajnoki meccs apropóján. Azóta megajándékozott egy újabb sorozattal, így örömmel jelenthetem neki és az érdeklődőknek a HFC otthona immár a képek között. Már csak egy személyes találkozó hiányzik a szentéllyel, és az igazi az lenne, ha erre a randevúra majd Csirke barátom is elkísérne, mondjuk egy "totyogó Kiscsirkével".

Kép: Szabó László

hancsi78