Jubileumhoz érkeztem, mégpedig a sajátos módon elindított stadion látogatási karrierem 10 éves jubileumához.
Tíz éve, pontosan 2007 március 23-án váltam el
szeretett városomtól és csapatomtól, hogy egy új világban, egy merőben más
életet kezdjek el élni.
Több mint tíz éven át a DVSC jelentett
mindent. Még gyerekként kerültem bele a város szurkolói "elitjébe" és
velük együtt, egy közösség részeként, ultraként váltam felnőtté.
Sajnos az élet úgy hozta, hogy még aránylag
fiatalon, de kellő tettrekészséggel
nekivágtam a világnak és feladtam mindent, ami addig az életemet
jelentette. Minden maradt Magyarországon, így a család, a város, a csapat és
ami minden nap hiányzik, az ultras. Egyedül a feleségem (akkor még csak
menyasszonyom) jelentett biztos pontot Angliában is, de két és fél hónapig még
tőle is távol voltam, hogy beindítsam az akkor még nem létező angliai
életünket.
Megérkezve a szigetekre tudtam, hogy nem
leszek nagy meccsre járó, a testem ugyan Londonban kötött ki, de a szívem Debrecenben
dobogott tovább. Nem érdekelt az itteni foci és a lelátói élet, sem akkor, sem
most. Kedvenc külhoni csapatról sem beszélhetek és kötődés nélkül én amúgy sem tudtam,
tudok rendszeresen meccsre járni.
Viszont a labdarúgás szeretete, de inkább
fogalmazzunk úgy, hogy a sport szeretete tettrekészségre sarkalt és a szabadnapokat
is el kellett valahogy ütni, így az első
hétvégémen neki is vágtam egy túrának, amely a White Hart Lane stadionjához
vezetett.
Előtte nem csináltam ilyet, nem fényképeztem
csak úgy pályákat, néha meccseken, túrákon volt velem masina, de azzal inkább a
kirándulás fontosabb, személyre szabottabb eseményeit örökítettem meg és csak
néha a szimpla lelátókat.
Ez most megváltozott, hiszen meccsre nem akartam
járni, viszont a híres stadionok érdekeltek, gondoltam miért ne sétálnám őket
körbe, ha a szabadidőm engedi. Ezt a gondolatmenetet követte a Tottenham Hotspur stadionjának a
meglátogatása, amely azért lett az első, mert a szállásom épp a közelbe esett.
Akkor még nem sejtettem, mit is fogok elindítani
ezzel a sétával, pedig voltak intő jelek, hiszen hazafelé egy másik úton (az
igazi White Hart Lanen) mentem és belebotlottam a Haringey Borough FC
otthonába, amely szabad bejárást engedélyezett és a Coles Park kis tribünje
annyira megfogott, hogy csináltam róla pár képet. Azt már meg se említem, hogy
innen pár yardnyira a New River Stadion sziluettjének feltűnésekor már éreztem,
ez bizony komolyabb lesz mint egy-egy nagy stadion felkutatása és
lefényképezése.
Azóta több száz kisebb-nagyobb pályát kerestem
fel Angliában és Európában és a kezdeti nagyvadak és főleg labdarúgó stadionok
felkutatása után ma már teljesen mindenevő vagyok, sőt néha már túlzásokba is
esem, de hát ilyen ez a szenvedély.
Mert kétséget kizáróan a szenvedélyemmé vált
és távol a debreceni lelátói élettől, most ez tölti ki a szabadidőm nagy
részét.
Rendszeresen továbbra sem járok meccsre
Angliában, néha elkapok egy-egy találkozót a Premier Leagueban vagy alacsonyabb
szinten, de még mindig nem érzem úgy, hogy nekem több kell az angliai
labdarúgásból. A stadionok és a szimpla libalegelők, vagy az elbontott tribünök
hűlt helynek fényképezése kielégíti az éhségem.
Ezért nem is számítok igazi groundhoppernek, mert
engem csak a lelátók érdekelnek és nem a meccsek. Ehhez pedig nem kell bajnoki
vagy kupaforduló, így igazodnom sem kell a csapatok programjához, ami
kétségtelenül könnyebbé teszi a pályák archiválását.
Köszönet Palesznek, aki az első túráimon
hűséges társnak számított!
hancsi78
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése